Hétfő, 2024.06.17.
VMMI

Regény

Szabó megállt

  • Szerző: Horvat Oto
  • Megjelenés éve: 2023
  • ISBN: 978-86-323-1209-8
  • Kiadó: Forum Könyvkiadó Intézet

 

Kosztolányi és Petri, avagy a transzkulturalitás irodalmi tapasztalatai

 

Oto Horvat: Szabó megállt. Fordította Beszédes István. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2023

Oto Horvat Szabó megállt című regényét nem most olvastam először, amikor magyar nyelven megjelent, hanem 2014-ben, amikor eredetijét, a Sabo je stao címűt az év legjobb szerb nyelvű regényének járó NIN Irodalmi Díjat odaítélő bírálóbizottság beválogatta a legszűkebb keretbe, a százhatvanegy kiadott könyv közül a legjobb tíz közé. Egyedülállónak tartottam szemléletét, amellyel fesztelenül mozog kultúrák között, ugyanakkor nagyra értékeltem azt a prózapoétikai eljárást, amely sallangoktól mentessé, mi több, a más nyelvű olvasó számára is könnyen befogadhatóvá tette szövegét.

Irodalmi alkotások értelmezése során a legizgalmasabb és legcélravezetőbb szövegközpontú olvasatot érvényesíteni. Az utóbbi évtizedek irodalomtudományi gondolkodása azonban felszínre hozta azt a megközelítésmódot, miszerint vannak olyan szerzők, akiknek az életművéhez szorosan hozzátartozik életrajza is, sőt, munkáikat nem is lehet megérteni biográfiájuk ismerete nélkül. Elsősorban a transzkulturális háttérrel rendelkező szerzőkre vonatkozik ez a megállapítás. De mit is jelent valójában a „transz” előtag? Nem a „mesterséges módon felajzott lelkiállapotot”, ahogyan a hétköznapokban használjuk,  és ahogyan A magyar nyelv értelmező szótárában olvassuk. Ahhoz a genderirányultsághoz pedig, ami az egyén szexuális orientációjára vonatkozik, végképp semmi köze. A kultúratudományokban, nagyon leegyszerűsítve, valamiféle transzportálást jelöl, leglényegét tekintve határátlépést, egyfajta központi fontosságú és nagyon hangsúlyos köztes, átívelő, valamin túli helyzetet. A transzkulturalitásra a 20. század végi és 21. századi migráció hívta fel a kutatók figyelmét, amelynek nyomán egyre inkább kiderült, hogy a kultúrák nem önmagukban álló, különálló, burokban létező formációk, hanem egymásra ható entitások, amelyek között gyakran igen nehéz megvonni a pontos határvonalakat.

A transzkulturális irodalmi korpusz egyik jellegzetessége, hogy a hozzá tartozó szerzők többnyelvű szövegeket hoznak létre, még inkább az, hogy ezek a szerzők gyakran transznyelvűek. Az irodalomtudományban a transznyelvűség (transzlingválás) kutatása viszonylag új jelenség. Azt jelöli, amikor egy író nem saját elsőként elsajátított nyelvén, hanem egy másik, önként vagy kényszerből választott nyelven hozza létre alkotásait, ami munkanyelveként funkcionál. A magyar irodalom kevéssé találkozhatott ezzel a jelenséggel, ami a világ más tájain valójában nem számít ritkaságnak. A kisebbségi irodalmat pedig még olyan negatív konnotációk is terhelik a jelenséggel kapcsolatban, amelyek a nemzeti asszimilációhoz kötik a nyelvváltás jelenségét, márpedig az asszimiláció kisebbségi helyzetben nemkívánatos tartalmakat hordoz. Azt a gondolatot azonban, hogy az írót, aki nyelvet vált, el kell ítélni, egyébként sem hozhat létre irodalmi értéket, az irodalomtudomány meghaladottnak tartja. Egy hozzánk közeli, ismert példát hozok fel ennek érzékeltetésére. Az óbecsei születésű, kisgyermekként magyar nagyanyjánál élő, később Svájcba kerülő Melinda Nadj Abonji Tauben fliegen auf (Galambok röppennek föl) című regénye elnyerte mind a legjobb svájci, mind a legjobb német regény díját. Megjelenésekor a német kritikusok legjobbjai regényéről meggyőződéssel állították, hogy a német irodalom megújulását éppen azoktól a migráns hátterű íróktól lehet elvárni, akik a németet munkanyelvükként használják.

Oto Horvat is transznyelvű író. Újvidéken született, abban a városban, amely  legjobb időszakaiban többkultúrájúságát emeli ki fontos jellemzőként. Gyermekkora főként magyar nyelvi környezetben telt, kamaszkorára a szerb kultúra volt hatással, felnőtt évei német, majd olasz nyelvi és kulturális környezetben teltek. A Jugoszlávia széthullásához vezető háború elől elmenekült fiatal nemzedék sorsában volt része, élt Magyarországon, Németországban, végül Olaszországban telepedett le, ma is ott él. Tanult az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken is. Írói pályáját ekkor kezdte, verseket írt, az elsőket magyar nyelven, ám hamarosan nyelvet váltott. Nemcsak írni kezdett szerbül, hanem a magyar irodalom kiemelkedő alkotóit is fordította és jelentette meg könyv alakban is, többek között Pilinszky János költészetét. Tudatosan akarta kiválóan elsajátítani a szerb nyelvet, saját választása volt, hogy szerb íróvá válik. Paradoxon, hogy akárcsak az emigráns írók, „őrzi” transznyelvűségét, Firenzében nem kezdett olaszul publikálni.

A transznyelvű írók munkái természetüknél fogva valamilyen formában – szándékoltan vagy öntudatlanul – megjelenítik első nyelvüket és „kibocsátó” kulturális közegüket. Az ilyen alkotások fordítása – még inkább első nyelvükre való visszafordítása – ennek következtében nagy kihívás. Meg kell találni az egyensúlyt a között a honosítás között, amelynek következtében felismerhetővé válik az ismerős, de az elidegenítő effektust, a fordítás fordítás voltát is meg kell tartani.

A regény első látásra egyszerű címe máris egy sor kihívás elé állítja az értelmezőt. A tulajdonnév olyan jel, amely viselőjének identitását is meghatározza: utal nemére és nemzeti identitására, de gyakran arra a kulturális közegre is, amelyhez a nevet viselő tartozik. A Szabó vezetéknévnek a magyarban jelentése van. De a szerb nyelvű recepció is beszélő névként fogja fel, habár szerb változatban olvassa: a Sabo jelentését megfejti és lefordítja, szerbül Krojačként is említi.  Ám amíg a magyar nyelvű recepció természetszerűleg nem foglalkozik a főhős nevével, hiszen a Szabó a leggyakoribb magyar vezetéknevek egyike,  a szerb regényben a főszereplő, az a bizonyos Sabo, nevének különös hangzásával indul egy, az övétől eltérő nemzeti-kulturális közegben. A különösnek szánt név a magyar fordításban elveszik, a tipikus magyar átlagembert sejtjük mögötte, hovatartozása majd csak a szöveg előrehaladtával válik árnyalttá. A főhőst teljes nevén egyetlenegyszer említi a könyv, ami bonyolítja a hovatartozás-vonatkozásokat. Írónak készül ugyanis, írói neve pedig Saša Sabo, ami a magyar fordításban is változatlanul így szerepel. A szerb helyesírással leírt magyar vezetéknév és a szerb keresztnév a magyar befogadóban hibrid identitást, idegenséget közvetít, míg a szerb olvasóhoz közelebb kerül a főhős.

Az elbeszélés nem lineárisan szervezett, a történetek nem épülnek egymásra, időbeli előre- és hátraugrások vannak benne. Mindez a regény tagolásából következik, abból, hogy a fejezetek címe főként kérdésekből, vezérszavakból áll, méghozzá olyanokból, amelyeket akár egy pszichológus is feltehetne a páciensének, hogy szóra bírja. Az emlékezetet azonban nemcsak ez a pszichologizáló-gyógyító mozzanat hozza mozgásba, hanem az idősíkok is, amelyek több szálon futnak, ám végső soron két nagy egység különül el bennük: az előtt és az után perspektívája, amelyet a köznapi ember is előszeretettel nevez meg így. A trauma előtti és a trauma bekövetkezése utáni időszakra, ami ebben az esetben nem más, mint a narrátor  feleségének a halála. A Szabó megáll főhőse gyászmunkát végez, ami felülírja azokat a gondolatokat, amelyek a migrációval, a több kultúrával való találkozással vannak összefüggésben, de azokat is, amelyeket az íróvá váló narrátor önmaga számára hagyományként kijelöl.

Mert irodalmi hagyományt is választ magának Oto Horvat, amikor regényének mottójaként  Petri-idézetet választ: „Nagyon szerettem ezt a nőt.” A mottó a regényt tematikusan határozza meg. Nem jön létre azonban olyanfajta poétikai összefüggés a regény és a mottó között, amely a szöveg mélyebb struktúráit is meghatározná. Petri verse annyiban kompatibilis Oto Horvat regényének világával, amennyiben Petri számos versének alapgondolata anyanyelvének költészeti-poétikai kiégésével, kiürülésével hozható összefüggésbe. A Magyarázatok M. számára című versciklus, amelynek a Nagyon szerettem ezt a nőt is egyik verse, azokkal a kérdésekkel szembesít, mint a regény: hogyan lehet kifejezni a szerelem érzését? Szövegével pedig válaszol is: hárítva. Egyes szám első személyben, felvállalva az önéletírást, majd egyes szám másodikban, önmegszólításként, végül egyes szám harmadik személyben, eltávolítva a biográfiai elemektől, (ön)ironikus gesztussal.

A magyar irodalmi hagyományhoz való viszonyát még egy szerzővel kapcsolatban említi, pontosan négy alkalommal. Kosztolányi „esztétikailag tökéletes művei”-ről nem éppen hízelgő mondatokat ír le, enyhén szólva sem kedveli őket. Prózaírói poétikáját ennek értelmében alakítja.

A regény fordítójának, Beszédes Istvánnak maradéktalanul sikerült visszaadnia a regény transzkulturális, transzlingvális vonatkozásait is. Saját írói világának elvont poétikáját alá tudta rendelni a dísztelen fogalmazás követelményének, amely Oto Horvat prózájának sajátja. Olyan értelemben lett egyszerű a Szabó megállt, ahogyan Szegedy-Maszák Mihály minősítette Beckett nyelvváltó életművét, következtetésként vonva le, hogy a nyelvcsere  végső soron egyszerűsödéshez, mi több, csöndhöz vezethet.

 

Toldi Éva (2023. október)

 

 

 

 

 

 

 

 

Videók