Az anyaság ambivalenciája

(Bíró Tímea: Moldva, Forum Könyvkiadó, 2024)

Bíró Tímea legújabb megjelenése két verseskötet (A pusztítás reggelei, 2017. és Hosszú, 2020) után egy kisregény, a Moldva. A lírai próza hármas gondolati síkot követ: egyrészt hallhatjuk a gyermeki elbeszélő hangját, ahogy megpróbálja értelmezni a körülötte zajló, sokszor nagyon durva, vérre menő történéseket, egy bántalmazó család mindennapjait. Másrészt ugyanezen elbeszélő már felnőtt gondolatait is megismerhetjük, amellyel visszatekint múltjára, anyjával való kapcsolatára, megpróbálja feldolgozni a gyermekként elszenvedett traumákat, és megpróbál olyan anyává válni, amilyenre neki is szüksége lett volna. Ezek a prózai szövegek mellett pedig megjelennek versek, melyekkel még mélyebbre merülhetünk, általuk még érzékenyebben fordulhatunk az elbeszélő gondolatai felé.

A kötet indító gondolata Kányádi Sándor idézete az Egyszer majd szép lesz minden című verséből: „Sötétben sem kell félnünk, / útjaink beragyogja / hajdani szenvedésünk / virrasztó teleholdja.” E kulcsmondat köré íródik a kisregény, hiszen megismerhetjük a múltbéli szenvedést, a családon belüli erőszak áldozatának visszaemlékezésén keresztül, ugyanakkor reménnyel is szolgál, hogy a traumák feldolgozhatók, nagyon sok munkával és belefektetett idővel, energiával, ezáltal felülírva azokat a negatív mintákat, melyeket magunkkal cipelünk gyermekkorunkból. A Moldva bántalmazó és egyben bántalmazott anyafigurájának gondolataival csak a kötet elején (10. oldal), a kurzívval szedett részben ismerkedhetünk meg. Ezek a gondolatok viszont a legsötétebbek, a legkegyetlenebbek. Egy olyan anyát látunk magunk előtt, aki félelemben és rettegésben tartja gyerekeit, szóval és cselekedettel is bántalmazza őket. Az elborzadás, amit kivált belőlünk a karakter, csak lassan árnyalódik. Hogy aki mindig ütésre emeli kezét, akinek nem kellenek a gyermekei, azt folyton ütik, vére folyik, nem tud menekülni. Nem tud segítséget kérni, nincs, aki kivezesse a teljes sötétségből.

Az anya sokféle lehet. Anyám kés az éjszakában, homok a parton, vérfolt a padlón, egy kemény szőnyeg, egy rozsdás vagon… De ugyanakkor Anyám a reggel, menedék, varázsló. Sokarcú, kétpólusú anyát látunk. Az anya, aki nem akart gyereket, aki egyetlen szóval rendre utasít, akitől rettegnek. Az anya, akinek legsötétebb óráiban a gyermekei éberen fekszenek az ágyban, és nem mernek elaludni. Akinek nem segítenek sem a családtagok, sem a szomszédok, aki védtelen, akit bántanak, ezért ő is bánt másokat. Viszont ő az az anya, aki hideg borogatást tesz a gyerek homlokára, ha az belázasodik, aki gyengéden fésüli a lányok haját és arcukat a nap felé fordítja. Ugyanaz a kéz, mely egyik nap ütött, a másik nap simogatott, folytonos bizonytalanságban tartva a gyermekeket, ma melyikre ébrednek. Ezt a kettőséget támasztja alá a víz motívuma, melyről az egész kötet is a címét kapta. A folyó csordogálhat csöndesen, megmeríthetjük benne lábunkat, nyugalmat lelhetünk a partján. De a folyó lehet viharos is, mindent elnyelő, áradó, zubogó sodrás, mely minden útjába kerülő dolgot lenyom a sötét mélységbe.

Bíró Tímea nemcsak a családon belüli erőszakot tematizálja a kisregényben, hanem a hozzá szorosan kapcsolódó más társadalmi problémákat is, mint például a szegénységet, a kisebbségi létet, vagy épp a gyermekáldásra való nehéz várakozást és a vetélést. Mert ha valamiről még keveset beszélünk, az az érzelmi libikóka, amit minden egyes hónapban el kell viselnie egy nőnek/családnak, ha nem jön a várva várt terhesség. „Naptármódszer. A test megfigyelése, a test hibáztatása. Sírás a fürdőben.” (72. oldal) Összekapcsolódik a nem várt gyermek sorsa a meg nem érkező gyermekével. Amíg túlélni kell, nem lehet új életet teremteni. „Állni fogok a vízben, az enyhe sodrás szelíden simogatja a lábam, mozdíthatatlanul ölelem a gyerekem. Nem ölni készül, hanem játszik körülöttünk a víz. Nem szúr és pörköl a nap, hanem melegít és gyógyít. A lábaim nem a megkeményedett szőnyeget érzik, hanem a homok puhaságát. Nem kell tovább az életben maradásért küzdeni, hanem élni.” (87. oldal)

Bíró Tímea első verseskötetének fülszövegében ezt írta Patócs László: „Milyen egy jó anyavers? Érzelmi hullámvasút.” A Moldva is egy érzelmi hullámvasút. Levisz bennünket az élet legsötétebb mélységeibe, hogy aztán hullámhegyek és hullámvölgyek után megérkezzünk a fényre. Hogy reménnyel tápláljon bennünket, bárhonnan is származzunk, bármennyi nehézséget is kellett elviselnünk, az élet bennünk növekszik, az élet mi vagyunk, és le tudjuk győzni a belénk kapaszkodó traumákat, meg tudjuk változtatni a negatív mintázatot.

Kelemen Emese (2025. május)