Vasárnap, 2024.02.25.
VMMI

Vers

Háttal a napnak

Versek

  • Szerző: Terék Anna
  • Megjelenés éve: 2020
  • ISBN: 9788632311121
  • Kiadó: Forum Könyvkiadó Intézet, Kalligram Könyvkiadó

Térdig fagyni a földben

 

Terék Anna legújabb, a 2020-ban megjelent kötete, a Háttal a napnak a sötétségbe borult ember kötete, aki nem tud megszabadulni az emlékeitől, akinek mindennapos küzdelem a felejtés, a jövőbe tekintés. Az emlékek úgy hatalmasodnak el a testben, mint amikor a viharfelhők beborítják és befeketítik az eget. A kötetben annyira hangsúlyosak a természeti jelenségek, hogy úgy érezhetjük, a történetek az égbolt alatt játszódnak. Védtelen a test, védtelen a lélek, a kiszolgáltatottság mindent felülír. Egy olyan ember meséli el a verseket, akiben a múlt és annak feldolgozatlansága akkora ürességet teremt, hogy nemhogy a jelenben élni, de olykor lélegezni is alig tud.

Kiváló indítása a kötetnek a Gombostűk című vers, amelyben a lírai én az emberi testet és az égbolt ot állítja párhuzamba, így az égoltot már nem puszta felületként érzékeljük, hanem testként: „Mert, látja, uram / úgy sötétedik az ég, / mint bőrön az ütések nyoma. / Mondja, mégis ki / veri ennyire a Jóisten egét, / hogy így sötétedik, foltosan?“ (9. oldal) Az a mélységes sötétség, ami áthatja a kötet verseit, kívülről is szivároghat az emberbe, de épp az adja a költemények súlyát, hogy az egyénből is ömlik kifelé, elnyeli a napfényt. A halott a bebocsátásért ütlegeli az eget, hogy nyíljon meg előtte az örökkévalóság kapuja, de az ég, mint egy az élő és a halott közé húzódó fal is érvényesülhet. Az égen csapódik le a gyászoló bánata, számonkérése, amiért az elveszített személy és közé állt, de hiábavaló a dörömbölés, a mindenhatóhoz nem jutnak el a vádak, a kétségbeesett kiáltások. Maradnak a megválaszolatlan kérdések, az értetlenség, hogy hogyan állhat az alkohol az apa és a lánya közé, hogy hogyan tudott ekkora szakadékot marni egy család életébe. A versben megjelenő feketedő szélű tenger a lírai én elbeszélt történetét is jelölheti. Az olvasó a vízbe lép, és a kötetben előre haladva egyre nagyobb emberi magánnyal találkozik, a tengernek olyan részéhez, olyan mélységéhez érkezik, ami már régen túl van a bójákon, az úszásra kijelölt területen. Itt már csak merülni lehet, a test képtelen a felszínen tartani magát.

A kötet versei nem tagolódnak ciklusokra, ezáltal is erősítve az érzést, hogy a szövegek egy összefüggő történetet mesélnek el.

A versbeszélő dialógusként jeleníti meg a szövegeket, ám mégsem beszélhetünk igazi párbeszédről, hiszen a megszólított nem válaszol a lírai énnek, ez pedig szintén az egyedüllétet fokozza. Az állandó odafordulás egyfajta vágy a traumák feldolgozására, ami válasz és reakció nélkül marad.

Ahogy haladunk előre a kötetben, egyre inkább azt érezhetjük, hogy a szövegek, a visszaemlékezések, a múltba nézések gombostűk, amelyek kíméletlenül szúrják az agyhártyát, a szívet, a szemet. A gyászoló test kívül-belül izzad, elfárad a gyászmunkában, és sosem jut el a gyászfelfdolgozás öt fázisának a végére. Egy eltévedt, bolyongó lélek a lírai én, aki képtelen a teljes földi létre, de még nem nyílik meg előtte az ég, és egy eltévedt, tévelygő lélek az elhunyt apáé is, akit a beszélő nem tud elengedni.

A kötetben kiemelt szerepe van a természetszimbolikának, az eső, a nap, a fagy, a köd a lelkiállapotot tükrözik, és. a gyakori naphiány, sötétség a pozitìv érzések és a szeretet hiányára utalnak. Amit nem táplál a nap fénye, az megakad a növekedésben, az életében.

Terék kiváló arányérzékkel emelte be a szövegtestbe a naturalisztikus részeket, nyoma sincs hatásvadászatnak, nagyotmondásnak a befogadó meghökkentése céljából. Amíg a könyv első versében az apa még erps ember, akinek a karjára lehet ülni, a harmadik költeményben már megtört és olyannyira szétesett személyként írja le a szerző, akinek egy lyukat vertek a légcsövébe, hogy ott járjon ki és be a levegő. A kiszolgáltatottságnak az a foka jelenítődik meg, amikor már a levegővétel is közszemlére van téve: „A csövet csak letakarták / egy gézdarabbal, hogy szűrje valami / a tüdőbe jutó lélegzeteket. / Mozgott az a gézdarabka, / a csőbe bújt és billegett.“ (Kitömött zsebek, 26. oldal)

A lírai én a legtöbb versben egy férfihez beszél, akit uram-ként szólít meg. A befogadó döntésére van bízva, hogy ebből a megszólításból Istent, egy szeretett férfit, egy papot, egy kihallgató tisztet, űvagy egy segítőt olvas ki magának. A sár fölött című vers az egyetlen, ahol az elbeszélő Szabolcsként nevezi meg a megszólítottat. A kendőzetlen vallomás már-már gyónásnak tűnik, de mintha senki és semmi nem hozná meg a feloldozást. Felvetődik a kérdés, hogy lehet-e valakinek a gyónás az élete, a gyógyíthatatlan függősége?

Sokáig úgy tűnik, hogy a lírai én végtelennek ható zakatolása, a kimondás segít az emlékek, a sérelmek, és a veszteség feldolgozásában, de a sötétségnek ezt a sűrűségét, fojtogató átláthatatlanságát a megszólított személy sem tudja elviselni, képtelen ekkora teher cipelésére. A test és a lélek minden pontját átható fájdalom egy idő után elviselhetetlen, egyszerűen nem fér el az emberben: „Ki kéne szedni valahogyan ezt a fájást. / Talán ha léket vágna rajtam / és kihúzna a résen keresztül / mindent ez a világ. / Talán ha ki lehetne üríteni, / magából kifelé forgatni a testet, / csak kimászna a lélek is / végre valahol.“ (A sónak egyszerű, 38. oldal)

Az apa teste megbonthatatlan, kikezdhetetlen, nem marja szét a só, az elbeszélő hiába áztatja a tengerbe, nem lesz kopottabb az árnyéka, kisebb a súlya. A versek azt az időszakot is ábrázolják, amikor a szenvedélybetegség már elvágja a családfőt a földi léttől, és kezdetét veszi a zuhanás, amiben fuldokol a nap és a családtagok is. Mintha valaki vagy valami behorpasztotta volna az eget, nem férnek el alatta az emberek, nincs helye a fénynek, de a halál, a földi létből való végérvényes  kilépés nem adatik meg könnyen. („Látja ott azt a kéményt? / Arra mászik fel az én halott apám / minden éjszaka. / Onnan próbálja elérni az eget, / de csak az alját kaparja.“ (Gyárkémény, 44. oldal)

Ha a széles vállú apának dőlni kezd a teste, akkor vele együtt dől minden és mindenki. Az alkohol soványra rágja a testet, kitakarja a csontokat, közszemlére teszi, hogy milyen parányi és elesett az ember, ha egy függőség összepréseli a szerveket, a sejteket. A halál nem lehet egyenlő a megváltással, amikor az emlékek csontjai belelógnak a reggelekbe, a szeretkezésekbe, a lélegzetvételekbe.

A kötet egyik kulcsfontosságú kérdése az egyik legerősebb versben, a Félbetört benzodiazepinekben olvasható: „Mit gondol, el tud úgy múlni valami, / hogy az ember nem próbálja kipucolni / magából mindennap?“ (72. oldal) Ez a néhány sor megragadja a Háttal a napnak egész lényegét, azt a meddő gyászmunkát, aminek úgy tűnik, sosem lesz vége, nincs hozzá elegendő szó, kimondás, napfény, simogatás. A sok fagyponthoz közeli állapot az egyedüli, ami beteljesül, ami megtermékenyül, a lírai én térdig belefagy a földbe, a teljes bénulásba, vegetálásba. Megközelíthető, de ő semmit nem tud adni magából. Az apa olyan mértékű traumát szül a lánya testében, hogy az más férfiaktól is elzárja magát, nem tudja leküzdeni a görcsös szorongást. Ezért nem húzható a kötetre az a megállapítás, hogy az alkoholimzusról beszél, mert alapvetően számtalan lelki torzulás vezethet ilyen vagy ehhez hasonló, generációkon átívelő személyiségzavarhoz. Terék Anna nem csupán az alkoholmámorba vesző szülő, a családját eltaposó  apa történetét írta meg, hanem sokkal fontosabb jelenségekre hívja fel a figyelmet: a begyógyíthatatlan sebekre, amit a másik eltávolodása, szakadékban élése okoz, a megbocsátás bonyolultságára, amikor nem tudjuk kitörölni magunkból az átszorongott pillanatokat, átvirrasztott éjszakákat, és az újrakezdés nehézségére, amikor szeretnénk megmarkolni a másik kezét, belékapaszkodni, de ökölbe szorított kézzel nem lehet simogatni vagy ölelni. Mégis, hogyan lehet megtalálni a saját utunkat, ha csak a sötétben botorkálunk:Kitakartad előlem a napot, / nem láttam soha, merre kéne / mennem.“ (A napfényre vissza, 92. oldal)

A halál ebben az esetben nem a lezárása valaminek, hanen kérdések kiindulópontja, a kérdések egy részét pedig már nem lehet feltenni, hiszen a válaszok a sírba költöztek.

A lírai én földbe fagyott testje is megtelik földdel, megállíthatatlan a teljes besötétedés, amit jobban nem is érzékeltethetnének a Terék-könyvek esetében már állandó illusztrátornak nevezhető Antal László munkái. A könyvborítón látható, mondhatni fekete-fehér ábrázolás után a színes alkotások meglepik az olvasót, de a sötét tónusú versek olvasása közben szinte fellélegzünk egy-egy illusztrációhoz érve. Bizonyos alkotások kollázsként hatnak, ezzel is jelölve az összetákolt embert, aki minden reggel újra és újra összeférceli magát, hogy túlélje a napot. A címoldalon látható sötét alak után nyúló kéz egyetlen képben ábrázolja az egész kötetet, ez pedig ékes bizonyítéka annak, hogy Terék Anna és Antal László a lehető legtökéletesebben értik egymást.

Az Orcsik Roland által szerkesztett könyv huszonöt versét az utolsó szövegig egy megrekedt felnövéstörténetként is olvashatjuk. A háttal a napnak, háttal az életnek állapota egy olyan mértékű csalódás a szülőben, amit sem a szerelem, sem a világ nem tud felülírni, megszelidíteni, viszont lehet élni vele. A Reggel című versben a lírai én szemben áll a napnak, és habár elfeketedett a vízben, a bőre felhorzsolódott, de a víz aljáról úszik fel, újra levegőhöz jut, lélegezni tanul. „Apám már a Déli-sarkon áll, / lóg a feje, nézi a cipőjén a jeget. / Nem néz utánam,/ én meg már nem keresem. / A Föld sarkánál meg tud nyílni a világ, / és utat enged neki is az égbe./ Csak egy fekete folt marad utána, / mikor a háta mögött megint / összeszorítják az eget.” (Reggel, 112.old)

A Háttal a napnak egy átgondoltan keretbe zárt versvilág, az első versben megjelenített családkép széthullásának lehetünk tanúi, majd az utolsó versben már a felnőtt ember áll előttünk, aki túlélte a csonkítást, szétszórta a városban az édesapja hamvait, és már nem akar hazatérni. Talán, ha lábra tud majd állni, lesz saját otthona, ahová besüt a nap, ahol nem csak árnyékban telnek a napok, ahol nem csak a jelenben lehet élni, hanem még a jövőnek is van esélye a megfoganásra.

Bíró Tímea (2023. április)

Videók