A MŰVÉSZET SZÖVEGTEREI

Károly Adrienn: A művészet terei Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Milkó Izidor és Munk Artúr prózájában – Életjel Kiadó, Szabadka, 2024)

Károly Adrienn könyve a szabadkai Életjel Kiadó gondozásában jelent meg 2024-ben. A kötet a szerzőnek az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara Nyelv- és Irodalomtudományi Doktori Iskolájában 2021-ben megvédett, azonos címet viselő értekezésének anyagát tartalmazza. A munka a művészet tereinek megjelenését, tematizációját, szövegszerű reprezentációit és részben narrativizálódását vizsgálja Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Milkó Izidor és Munk Artúr prózájában. Kidolgozottsága tudományos igényességű, és megfelelően gazdag, valamint sokrétű diskurzusba ágyazódik, hivatkozásmódja alapos és egyben következetes. A kiválasztott szerzők a 19. század végén és a 20. század elején éltek, valamint alkottak, továbbá kivétel nélkül mind szabadkaiak voltak. A vizsgálati anyag koherenciáját az idő- és térparamétereken túl szövegeik számos jellemzője biztosítja. Ezek közül elsősorban a művészeti terek hangsúlyos jelenléte érdemel kitüntetett figyelmet. Meghatározó jelentőségűek továbbá az intertextuális, valamint az azokkal gyakran elválaszthatatlanul összefonódó intermediális, a különböző művészeti ágakat, illetve azok jellegzetességeit, alkotásait tematizáló, nyelvi eszközökkel megjelenítő utalásrendszerek.

            A könyv önmeghatározása szerint „gondolkodástörténeti nézőpontú irodalomértelmezés”. Megközelítésmódját az irodalomtudományos módszerek dominanciáján túl a művelődéstörténet jellemzi. Szemléletmódja a kulturális fordulat irányvonalaival kapcsolható össze. A szövegközpontúságot tágabb értelemben tett kontextuális vizsgálatokkal egészíti ki. A szerzői életrajz, a mű mint szövegszerű artefaktum és megírása, megalkotása idejének, korának megbonthatatlan egységét, de legalábis meghatározó erejű, kölcsönös összetartozását feltételezi. Külön fejezetben értekezik a szerző halálát és feltámadását érintő, interpretatív tevékenységének arculatát formáló irodalomelméleti vitáról. Értékelése szerint Roland Barthes vonatkozó gesztusa, a szerző(i életrajz) teljes mértékű kiiktatása, kivonása az irodalmi szövegek értelmezésének folyamatából „kissé túlságosan radikálisnak tűnhet.” Saját meglátásait releváns magyar és nemzetközi diskurzusba ágyazza, miközben az említett francia gondolkodónál megengedőbb álláspontra helyezkedik. Z. Varga Zoltánt idézve jelenti ki, hogy „a szerző »visszatérésére« van szükség”, miközben természetesen elkerülendőnek tekinti a kauzális, vagyis az irodalmi szöveg létrejöttének okait és egyben jelentésmezejét a szerzői életrajzban stabilizáló, hovatovább: totalizáló magyarázatokat. Interdiszciplináris vonatkozásokkal gazdagodó értekezése – miként fogalmaz – „már számol az életrajz, mű és kor megbonthatatlan összefüggésrendjével.”

A konkrét szövegértelmezésék formáját öltő szisztematikus kutatás egy hipotézis megfogalmazásával veszi kezdetét. Eszerint a művészeti terek megjelenésének, vagyis – elbeszélő jellegű irodalmi alkotásokról lévén szó – szövegszerű-narratív reprezentációinak minősége, karakterisztikája több tényezőtől függ. Ezek közül a szerzőnek az adott területhez, művészeti ághoz fűződő személyes, valamint szakmai viszonya, hozzáértése, kompetenciája, jártassága, továbbá művészetszemlélete, ars poeticája kiemelkedő jelentőségű. A korábbiakban leírtaknak megfelelően nem oksági viszonyról, sokkal inkább interakciókról, kölcsönhatásokról, avagy a kötet egy vonatkozó fejezetcímét véve alapul: az író(k) és a művészet(ek) kapcsolatáról van szó. A vizsgálat tárgyává tett művészeti terek jelenségegyüttese a különböző művészeti ágak alkotásainak, esetenként jellegzetességeinek irodalmi művekben történő textualizációját takarja. A szövegértelmezések homlokterében tehát a konvencionális, önkényes jelentésű nyelvi jelek transzmediális, önmagukon túlmutató, az érzékterületek összemosódásait eredményező, esztétikai hatású használati módjai, vagyis „az intermediális átvitelek” állnak. A „különböző médiumokat összekapcsoló közlési módokban” megmutatkozó gyakoriságbeli, valamint minőségbeli hasonlóságok a vizsgált korszak kultúrtörténeti meghatározottságaival is összefüggésben állnak.

A kutatás arra a kérdésre keresi a választ, hogy a kiválasztott négy szerző prózája miként, továbbá milyen célból jelenít meg zeneműveket, festményeket, fényképeket, illetve egyéb művészeti alkotásokat. Amikor az értekezés szerzője a vizsgált irodalmi művekben szövegszerűen megjelenő művészeti alkotásókról, főleg festményekről, vagyis „verbálisan tolmácsolt vizualitásról” ír, – nem függetlenül kultúr- és részben művészettörténeti orientációjától – azokat meghatározó jelentőségű, stabil és a diskurzus szempontjából központi szerepet betöltő, külső referenciák gyanánt kezeli. Ennek megfelelően tűnik fel a kötetben számos, művészettörténeti jelentőségű festmény illusztrációként.

Fontos kiemelni, hogy a kötet nem korlátozódik a jellegzetesen nem-verbális művészeti alkotások szövegszerű reprezentációinak vizsgálatára. Figyelmét az elemzett irodalmi művek tematikai orientációjával összhangban a szellemi élet meghatározó jelentőségű keretfeltételeire, illetve adottságaira is ráirányítja. Kitér a prózai alkotásokban ábrázolt konkrét fizikai-szociális terek vizsgálatára is, azok ugyanis egyrészt a korabeli kulturális környezet jellegzetes és eklatáns megjelenési formáit képezik, másrészt pozitív vagy negatív értelemben visszahatottak magára a művészeti alkotótevékenységre és miliőre. A művészet és a szűkebb értelemben vett tér kapcsolatának vizsgálata szintén alapvető fontosságú kultúrtörténeti ismeretekkel szolgál, miközben a kutató által szorgalmazott gondolkodástörténeti megközelítésmód erősítéséhez is hozzájárul.

A munka részletekbe menően elemzi a vizsgált íróknak a kisvároskép toposza által meghatározott, az események és gyakran a lehetőségek, valamint az értékek hiányállapotaként megmutatkozó Szabadka-reprezentációit, továbbá a kávéházak művész-értelmiségiekkel, írókkal, költőkkel, szerkesztőkkel összekapcsolt, vagyis a köztudatban a művészek otthonaiként rögzült képét. A kötet külön pozitívuma, hogy a szóban forgó város- és kávéház-reprezentációkhoz kritikus módon viszonyul, rámutat azok időnkénti tényszerűtlenségeire, közhelyszerű voltára, valamint idealizált elemeire.

Károly Adrienn könyve a vajdasági és egyúttal az egyetemes magyar irodalom iránt érdeklődő olvasóközönség, kutatók, egyetemi hallgatók és irodalombarátok érdeklődésére tarthat méltán számot. Mivel pedig vizsgálati módszere a társművészetek iránti nagyfokú nyitottságról tanúskodik, a kötetben számos, az irodalom-, a művészet-, a gondolkodás-, a művelődés-, a technika-, valamint a kultúrtörténet határán mozgó ismeret, továbbá érdekesség, kuriózum olvasható. A feldolgozott irodalmi művek, illetve kérdéskörök kapcsán új meglátásokkal gazdagítja a tudományos kutatást. A kötet további erényei közé tartozik a kritikus hozzáállás, valamint szemléletmódjának önreflexív kifejtése, pozicionálása. Az immár könyvformában elérhető értekezés rámutat arra a tényre, hogy az irodalom szervesen kapcsolódik más művészeti ágakhoz, területekhez, gyümölcsöző szimbiózisuk, összetartozásuk pedig nemcsak természetes, hanem egyben szükségszerű is. A kötet nyelvezete, miközben tudományos igényességű, a szakkifejezéseket csak indokolt esetekben használja, ennek köszönhetően olvasmányos tudományos értekezés hatását kelti. Az oldalképeken feltűnő festészeti és egyéb képzőművészeti illusztrációk lehetőséget teremtenek a leírtak még elmélyültebb, töprengő befogadására. A kiadvány végén található részletes irodalomjegyzék a további kutatás és tájékozódás megbízható alapjául szolgálhat.

Beke Ottó (2024. április)