Csütörtök, 2022.08.11.
VMMI

Önéletrajz

Igaz történet

Önéletírás

  • Szerző: Müller Teréz
  • Sorozat: Emlékezet. Önéletírás, élettörténet, napló
  • Megjelenés éve: 2011
  • ISBN: 978-86-86469-45-8, 978-86-323-0815-2
  • Kiadó: Forum Könyvkiadó Intézet
Részletes megtekintés a VAMADIA kiadványtárában

Fülszöveg: 

 

Messzi időre kell gondolataimnak visszaszállni! Két hónap múlva betöltöm a kilencvenkettedik életévem. A tiszta igazat akarom leírni ott is, ahol nem volt mindig szép és jó, és azt is, ahol a nap fénye állandóan ragyogott rám. Mindenesetre előre kérek elnézést az íráshibákért, hiszen öreg és feledékeny vagyok.

 

 

UTÓSZÓ

 

Viszonylag rövid idő leforgása alatt két olyan önéletrajz hagyta el a nyomdát, amelynek szerzője tiszteletet parancsoló korában ragadott tollat. Várady Imre 1948 novemberében, nyolcvanegyedik életéve után kezdte meg az 1867–1910 közötti időszakot felidéző Napló I. című munkájának megírását, miután „Bubus lányom Hágából, Imre napjára, nagyon kedves, meleg hangú, jókívánságokkal telt levelet küldött, s abban ragaszkodó gyermeki szeretettel arra kér, szánnám reá magam, hogy gyermekeim és unokáim részére földi életem folyását emlékezésül írásba foglaljam.” (Várady Imre: Napló I. 1867–1910. Újvidék, 2011, Forum Könyvkiadó Intézet,11.)

 

A csaknem fél évszázados időszakot áttekintő feljegyzések utolsó oldala 1955 januárjának végén íródott.

 

Müller Teréz Igaz történet című önéletírásának lejegyzéséhez két hónappal kilencvenkettedik életének betöltése előtt kezdett hozzá, s 1972-ben, kilencvenöt esztendősen fejezte be azzal a szándékkal, hogy az utána következő nemzedékek megismerkedjenek őseik sorsának alakulásával.

 

Várady Imre a helytörténeti kutatók igényességével mindent feljegyez, s ehhez okmányokat csatol, például a Nagybecskerekre vonatkozó 1880. évi adatokat:

 

„A házak száma: 2596

 

A lakosság száma 19 966

 

A háziállatok állománya 2437 ló, 747 szarvasmarha, 3622 sertés, 2968 juh

 

A tanköteles gyermekek száma 3241, az iskolalátogatóké pedig 1437.

 

Az iskola osztályainak száma: 12 községi iskola, 6 görögkeleti felekezeti, 5 izraelita felekezeti – összesen 23 osztály

 

A Nagybecskereki Királyi Járásbíróság területe 1880-ban 19,4421 mérföld, népessége 63 735 lakos.” (I. m. 6.)

 

Müller Teréz is vállalta munkájában az alapos helytörténész feladatát. Feleleveníti Horgos és környékének gyermekkori világát: „Abban az időben még Széksós, Röszke, Alsó- és Felsőközpont, Király halma Horgoshoz tartozott; sem temploma, sem temetkezési lehetősége nem volt, de piaca sem. Akkor még Királyhalma tanyavilág volt óriási erdőséggel, amit az én gyermekkoromban irtottak ki. Kárász-birtok volt az is, és parcellázták a későbbi híres szőlőtelepnek. Az egész környéknek Horgos volt a központja, mert Szegedtől vagy Szabadkától még sok óriás kocsiút választotta el. Így Horgos nagyon élénk volt, a templom akkor nélkülözhetetlen volt, ugyanúgy a piac is.”

 

Sem az egyik, sem a másik memoárírót nem fűtötték művészi ambíciók. Várady Tibor nagyapja művét bevezető előszavában úgy fogalmazott, hogy „A Naplót nem nevezhetem szépirodalmi műnek. Nincsenek benne prózai konstrukciók, írói felfedezések; de mivel az egyszerűen lejegyzett eseményekre, szokásokra, körülményekre már egy évszázad kérge rakodott, a betekintés mégis a felfedezés izgalmát hozza. A szöveg végig azt az igyekezetet tükrözi, hogy minél pontosabban le legyen jegyezve, hogy mi is történt. Élmény az ismeretlen, és a mégis egyértelműen »miénk«.”

 

Várady Imre empátiával írt annak a kis közösségnek a tagjairól, a melyhez Müller Teréz is tartozott. A felvilágosult, az emancipáció előnyeit élvező, az asszimiláció útjára lépett polgári zsidó család vallási életéről csak annyi tudható meg, hogy péntek este gyertyát gyújtottak, a család megszakította a kapcsolatot Müller Teréz nővérével, Malvinnal, mert kikeresztelkedett, s keresztényhez ment férjhez. 

Mindössze néhány évvel később, amikor úgy tűnt, hogy a memoáríró házassága zátonyra futott, szülei javasolták, hogy bontsa fel, s már azt sem bánták volna, ha keresztényhez megy férjhez.

 

Müller Teréz közlése szerint házasságkötésük szertartását Löw Immánuel szegedi főrabi vezette, akit Blau Lajos, a szentírástudomány professzora a „földkerekség legtudósabb rabbijának nevezett” (Varga Papi László: Zsidó magyarok Szegeden. 

Löw Lipót és Löw Immánuel. Szeged, 2003, Bába Kiadó, 43.) „Löw Immánuel a magyar nyelvű zsinagógai szónoklat művésze volt, akinek több kötetben megjelent beszédei a magyar széppróza legkiválóbb termékeihez tartoznak. A századfordulón Szegeden hárman kapták meg a Magyar Tudományos Akadémiától nagy szótárának címjegyzékét, amellyel élő nyelvkincsünket akarták egybegyűjteni. Tömörkény István, Kovács János és Löw Immánuel.” (Uo. 43.)

 

Löw Immánuel apja, Lipót, „szóval és írásban felvette a harcot a magyar zsidóság emancipációjáért, amelynek kivívásában jelentékeny része volt. [...] Működése azt a felismerést tükrözte, hogy a hazai zsidóság számára elengedhetetlen a magyarosodás. Napi két órában vasszorgalommal tanulta a nyelvünket. Hivatalba lépésekor a hitközség iskolájában bevezette a magyar nyelv oktatását, a zsinagógában 1844-ben már magyarul prédikált, és 1845-ben egy magyar zsinagógai beszédet bocsátott közre nyomtatásban, amelyben a magyar terjesztését kötötte hívei lelkére” (i. m. 34–35.).

 

Milyen óriási a különbség a XIX. században és a XX. század első évtizedeiben a Monarchiában, illetve a Kelet-Európában, főleg Oroszországban, Lengyelországban élt zsidók életkörülményei, vallásossága, jogbiztonsága között. Müller Teréz krónikájában az olvasható, hogy népes családjának minden tagja sokat dolgozott, de gyarapodott is; felekezeti, nemzeti hovatartozástól függetlenül a törvények, az alkotmány azonos jogokkal ruházott fel minden állampolgárt. Bella Chagall Égő gyertyák című emlékirata részben azonos időszakot dolgoz fel, mint Müller Teréz önéletírása.

 

Bella Chagall Oroszországban a gettóba kényszerített, a pogromtól rettegő, nyomorgó hozzátartozóinak életét ábrázolta. A Müller családtól eltérően szorosan kötődnek őseik öltözködési módjához, étkezési rendjéhez, a vallási törvényekhez, a hagyományokhoz, s örömre, reményre csak az ünnepek szolgálnak alkalmul.

 

Mivel erről nem ír, nem tudhatjuk, vajon a Müller család olyan áhítattal és izzó vágyakozással készült-e a földi siralomháztól megszabadító Megváltó eljövetelét megelőző Illés próféta fogadására, mint Bella Chagall és hozzátartozói:

 

„A szívem szorongva és ugyanakkor várakozástól telve hangosan dobog, mert most a Mamával kettesben kell kimennünk Illés próféta elé, hogy ajtót nyissunk neki. Magunkkal visszük a Haggadát, Mama a másik kezében az égő gyertyát is, és halkan távozunk az ebédlőből. [...] Csak Isten őrizz, nehogy későn érkezzünk! Még elgondolni is rossz, mi lenne, ha Illés próféta odaér a házunk elé, és csukva találja az ajtót. [...] És ha a kis csillag beröppen az ajtón, és Illés próféta vagy maga a Messiás, hirtelen egy ugrással mögöttünk terem? Reszketve hallgatózom. [...] – Illés próféta – imádkozom –, könyörülj rajtunk. Gyere le gyorsan. Hideg van és sötét. Gyere el házunkba. Mindenki rád vár. [...] – Mama, eljött már hozzánk Illés próféta? – kérdezem.– Jövőre! – kiálltja édesanyám a nyitott ajtóból.”

                                                                                                                                                (Bella Chagall: Égő gyertyák. Budapest, 1971, Corvina Kiadó, 161–164.)

 

 

Tanulságos, lebilincselő olvasmány ez az önéletírás, mert szerzője mint elfogulatlan íródeák, az események fölé emelkedik, s érzelmi hatást éppen azzal vált ki, hogy érzelemmentesen jegyzi le a vele és a legközelebbi hozzátartozóival történteket.

 

Időrendi sorrendben ismertetve az eseményeket Müller Teréz eljut a XX. századba, amelynek nem is egy, hanem több időszakában is a kisember biztonságát szavatoló törvényes rend megingott, sőt olykor össze is omlott. Ennek következtében honosodott meg az a magatartásforma, hogy egyfelől az állam hol pénzbeváltási trükkökkel, hol piramisbankokkal tudatosan kifosztotta polgárait; másfelől pedig a védtelenek, a kiszolgáltatottak oltalmazására felesküdött őrnagy az első világháború után Horgoson a világ legtermészetesebb dolgának véli, hogy olyan ütést mérjen egy asszony arcára, hogy az „a díványra hanyatlottam és olyant sikoltottam, hogy odahaza meghallották a gyermekeim. [...] Én hetekig véraláfutásos arccal jártam.”

 

Van-e értelme felvetni a kérdést, mennyire kötelezte tiszti esküje azt az őrmestert, aki 1942. január 23-án délután egy órakor két közlegénnyel együtt belépett Újvidéken Müller Teréz belvárosi lakásába:

 

„Az őrmester igen barátságos és figyelmes volt. Az igazolványomat kérte, odaadtam azt az engedélyt igazolásul, amit a Bajor tábornok írt alá, mire az őrmester: Ha önnek ilyen igazolványa van, öt perc alatt itthon lesz a városházából, csak tessék jól felöltözni, huszonkilenc fok hideg van. [...] Akkor hatvanöt éves voltam, jól felöltöztem, s az őrmester kíséretében kiléptem a ház kapuján. Az utcán már várt egy hosszú sor összegyűjtött zsidó, engem is közéjük löktek, és elindítottak egy tér felé, ahol üres kamionok vártak ránk, hogy a Dunához szállítsanak bennünket. Úgy dobáltak fel a kamionba, mint a szemetet. [...] Mire kiértünk a Duna-partra, azonnal ötös sorba állítottak bennünket, és lassú léptekkel haladtunk a lék felé, amelyet a Duna jegén vágtak, és amelybe a levetkőztetés után az embereket, gyermekeket élve beledobták. Ha ezután még volt ereje és életösztöne, hogy visszakapaszkodott, vasvillával visszalökték. [...] Az oszlop lassan fogyott, és éntőlem lehetett még öt méter a tett színterétől, amikor odagördült egy autó, benne néhány civil egyénnel, és leállították a vérengzést. Mi, akik kívül dideregtünk, lehettünk öt-hatszázan, mi megszabadultunk.”


Müller Teréz túlélte a vészkorszakot, amelynek csapásait a magyar zsidóság biológiailag már nem heverheti ki. Önmaga és családja sorsát tárva elénk Müller Teréz ennek a közösségnek is állít sajátos emlékművet.

 

Emlékirata maga a történelem. Várady Tibor megfogalmazásával élve „a történelmet az iskolában (így vagy úgy) megtanuljuk. Feledésbe merül azonban az élet. A feledés különösképpen akkor fenyeget, ha az eseményekkel együtt eltűnnek az emlékhordozók is. Nemigen van... aki továbbadja, fenntartja a német mindennapok vagy zsidó mindennapok emlékeit. A fennmaradás küszöbére került a magyar emlékezet is” (i. m. 6.).

 

Fischer Jenő