Elbeszélés, Szépirodalom
Nem szeretném tagadni: a Zentai Gimnáziumban Nagy Abonyi Árpád volt a magyartanárom. Négy éven át, a középiskola első napjától egészen az utolsóig közvetlenül a tanár úr előtt ültem. Ennek – nyilvánvalóan – volt jó és rossz oldala egyaránt. Azt hiszem, hogy a ballagásom után, évekkel később egy már jóval közvetlenebb társalgás során említettem neki, hogy szerencsére az ő tanóráin az irodalom volt túlsúlyban. Nagy Abonyi Árpád ugyanis szereti az irodalmat. Szereti, és érti is. Ami a vajdasági magyar irodalomban igazán különlegessé teszi őt, mint írót, az talán mégis az, hogy utazásaival mindemellett meg is éli az irodalmat.
A Hermész tenyerén című kötet 2020-ban látta meg a napvilágot az újvidéki Forum Könyvkiadónál. Ekkor már javában benne voltunk a koronavírus-világjárványban, így az egyébként is érdekes felütés, miszerint a kezünkben tartott kötet úti jegyzeteket tartalmaz, kapott még egy réteg különlegességet. A legtöbbször próbálok elvonatkoztatni attól, hogy egy általam személyesen is ismert író hétköznapi vonásait felfedezzem a sorok között, ám ez az úti jegyzetek esetében másképp volt. Számomra ugyanis Nagy Abonyi Árpád legújabb alkotása nemcsak egy a többi közül, hanem az abszolút kedvencem is. Az ok: ezeket a történeteket a gimnáziumi évek alatt már hallottam. Persze, nem mindegyiket, és biztosan nem így, ahogyan az leírva szerepel, de a kedvenc magyaróráim mindig azok az „elcsent” negyvenöt percek voltak, amikor semmit sem csináltunk, csak vártuk, hogy a tanár úr beszéljen. A kötet olvasásakor Lisszabonba, New Yorkba, Hongkongba és Makaóba kirándulhatunk, ez a négy főbb helyszíne ugyanis az olvasmánynak. A szerző az utazások valódi, fizikai életben is érzékelhető szegmensei mellett a szellemi kihívásokkal is foglalkozik.
A Hermész tenyerén nekem nagyrészt nosztalgikus olvasmányélmény volt a korábban említett okok miatt. Amikor a könyvben az én-elbeszélő a szűk utcákon bolyong, és azon őrlődik, hogy a céltalan mozgásban átéli az átmenetiséget, a felületességet, ám ezzel együtt a kutatást és a pozitív értelemben vett menekülést is, én magam előtt látom a gimnázium padjait, a régi, kopott falakat, és a tanár urat, ahogyan ezekről az utazásokról mesél. A három nagyobb fejezettel egy kört írunk le a bolygón: Európából indulunk, Észak-Amerikába látogatunk, végül Ázsiában kötünk ki. Hasonló ív figyelhető meg szellemi szempontból is a jegyzeteknél. Lisszabonban egy nem túl távoli európai miliőt látunk, érzékelünk, amelynek történelmi és kulturális hagyományait ismerjük, ahol tűnődhetünk közös és különböző dolgainkon; a New York-i út már egy egészen más környezet, amelyben a fizikai valóság nagysága tűnik fel, de ebben a minden szempontból óriási térben magunkba is nézhetünk; mindez az önmagunkba tekintés vezet el Ázsiáig, ahol egyre inkább a spiritualitás övez át mindent. Az író minden apró részletre kitérő leírásai így kalauzolnak minket külső és belső kozmoszunkban.
A tűpontos beszámoló mellett nagy erénye a kötetnek a finom humor és az irónia. A szituációelemzésekben egy sokat látott, sokféle narratívát ismerő egyén képe rajzolódik ki. Amikor az elbeszélő arról mesél, hogy New York-i sétái során épp Harlemben járt, a fejéhez vágják, hogy az ott lakók nagy része soha nem járt még a negyedben. „De hát én nem New York-i vagyok, mondom. Egy elnéző mosoly a válasz” – szól a válasz.
A mi vajdasági létünket azonban semmi sem foglalja össze jobban annál a kikacsintásnál, miszerint „Olaszországban vagy Portugáliában a málló házfalak, kopott utcák »hangulatosak«, sőt olykor még romantikusnak is tűnnek, míg mindez odahaza a lepusztultság, a szegénység, az elmaradottság érzetét kelti.”Azt hiszem, ezen a kijelentésen nem árt elgondolkodnunk, a kontextusba helyezésben pedig segít ez a kötet is.
Fehér Miklós (2022. március)
Gárdos Mariska: Százarcú élet (1975) Gárdos Mariska neve kiesett az emlékezetből. Ez, ha az emlékezet felől tekintjük, nem csekély erőfeszí...
Az önpusztító digitális társadalom Végítéletszerű érzés fogott el akkor, amikor 2020 kora tavaszán a koronavírus-járvány okozta kijárási ti...