A szélherceg

Sziveri János: A szélherceg: válogatott versek. Budapest. Kertész Imre Intézet; Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány. 2020.

Ha – mondjuk egy esti órán, két szál cigaretta közt – az asztalon csillogó alkoholos üvegek mögött a magyar költészetre terelődik a szó, nekem óhatatlanul három név kezd el keringeni a fejemben. József Attila, Pilinszky János és Weöres Sándor.

Ha a beszélgetés folyama tovább kanyarog, és témája vajdasági magyar költészetre módosul, mintázatkereső agyam ismét egy triumvirátussal válaszol, Domonkos István, Tolnai Ottó és Sziveri János képében.

 A fentebb említett három anyaországi nagyöreg életműve és hatása kiemelkedő a magyar irodalomban, s jelentőségüket én magamban így szoktam megfogalmazni: József Attila a tartalmat, Pilinszky az esztétikát, Weöres Sándor pedig a technikát fejlesztette a legmagasabb szintre. Egy dolog azonban közös volt bennük: tehetségük és tudásuk segítségével új szintre emelték azt a klasszikus líraiságot, amelyet őseiktől megörököltek.

Vajdasági hármasunknál más a helyzet. Magyarországon Kassák lovai meghaltak, madarai kirepültek, régiónkban pedig nem sokra rá hasonló módon bomlott, s alakult át a forma, hogy valami elemi módon összetett, és összetett módon elemi nyelvezetté váljon. Innentől nem volt megállás; meséket hallottunk arról a Krisztusról, akinek azúr a talpa, és kíméletlenül megtudtuk, mit jelent kormányeltörésben lenni. Meg persze még valamit: hogy ki született Muzslán (mit fáradtan lúgoz a Bega), hogyha nem Lope de Vega.

És ezzel el is értünk e kis írás fő témájához.

A már-már költői tragikussággal meghurcoltatott, és 36 évesen (épp csak egy röpke hármassal meghaladva a krisztusi kort) elhunyt költőnk, Sziveri János kultikus figurájává vált a vajdasági magyar irodalomnak. Leleményes nyelvi játékai és erőteljes képivilága, amelyek egyszerre jelenítenek meg metafizikai, társadalmi és egzisztenciális kétségbeesést, hasonló hatást képesek gyakorolni a fiatal és az idős generáció irodalomkedvelőire egyaránt. Rendszerkritikus versei nem csupán a jugoszláv szocializmus nehéz éveibe nyújtanak betekintést: sokkal mélyebbre vájnak, a hatalom és az ideológiák természetét, történelmünk tapasztalatát boncolgatva; saját szenvedéstörténetének az idő teltével egyre erősödő hangú krónikája pedig óhatatlanul ontológiai tartalmú lesz, mihelyt alaposan belemélyedünk.

A Sziveri 1990-es halála után harminc évvel megjelent Szélherceg c. kötet sűrű és összetett; alapos betekintést enged az olvasónak a költő életművébe. Terék Anna és Melhardt Gergő szerkesztőknek valószínűleg komoly szándéka volt egy átfogó képet adni: aki ezt a válogatást elolvassa, az többé-kevésbé képes átlátni Sziveri János költői tevékenységét, anélkül, hogy a nehezen beszerezhető Sziveri János művei című gyűjteményt kéne felhajtania. Számomra pedig pont emiatt értékes olvasmány.

A kötet szerkezetét tekintve négy nagyobb egységre tagolódik, s minden résznek egy-egy verssor szolgáltatja a címét. Az első egység megnyílása előtt, egyfajta prológusként az A kos jegyében című költemény áll, amely szellemes önmitologizálásával jól megadja nekünk a kezdőlöketet. A „mítosz” különben is nagyon találó kifejezés ezekre a versekre, még a fülszöveg is hivatkozik rá.

Ezután az eposz hivatalosan is útjára indul, s az olvasó megkezdheti kalandozását a költészet elágazó útjain. A versek stílusa markáns, de forma terén a legkülönbözőbbek; akad itt ballada, szonett, a nyelvet ki-be forgató szabadvers vagy épp lírai hangvételű próza.

Minden rész végén, egy üres lappal elkülönítve a többitől, Sziveri tán legerősebb hatású költeményei találhatók; az első egységet a Társas tervezés, a másodikat a Bábel, a harmadikat a Dunamedencecsont, az utolsót pedig, szomorú epilógusként a rekviem-szerű Emberi hang zárja.

Magukat az egységeket a legválogatottabb támájú versek töltik ki; egyszerű mozdulatok és hétköznapi tárgyak közötti pillanatképek, irónia, rendszerkritika, és Sziveri folyamatos önboncolása. Nagyon jó a kötet dinamikája: a hosszabb, nehezen értelmezhető szövegeket rövid, ütős és sokszor legalább ugyanannyira tartalmas költemények váltják.

Egy szó, mint száz: a Szélherceg nagyon jól összeállított válogatás. Aki kicsit is ismeri Sziveri Jánost, az nagyjából el tudja képzelni mire számíthat. Aki nem, annak pedig egy kiváló – tán az egyik legjobb – eszköz arra, hogy megismerje. Az életmű legerősebb versei szinte mind szerepelnek benne; s ezekhez kötődve szeretnék is megosztani még egy történetet.

Olyan 11-12 éves lehettem, amikor először találkoztam az Múlt alakít, ás című verssel, méghozzá nem is akárhogyan, hanem megzenésített formában, és noha akkor csak fél füllel figyeltem oda (s nem is kifejezetten érdeklődve), mégis, a mai napig emlékszem, arra az estére. Valami olyan tudás, tartalom megnyilvánulását éreztem megbújva a szöveg sorai között, amely egyelőre meghalad engem, s nem érthetem meg, de a jelenlétét képes vagyok érzékelni. Megbabonázott a furcsa, mitologikus birodalom, a ködgomoly és a sáskajárás, a sorok pattogós, vitriolos éle. Napokon keresztül elkísért a dal. Dudorásztam még este a zuhany alatt is.

Aztán telt-múlt az idő. Sziveri még mindig halott volt, de valamilyen formában továbbra is élt. Én idősödtem és lassan elmerült a különös vers emléke, s valószínűleg teljesen be is kebelezte volna a feledés, de akkor elkészült Zentán Benes József és Sziveri János motívumai alapján a Hidegpróba című előadás, és szembejött velem a Bábel. Ez a találkozás pedig nem csak drága Muzslai születésű költőnkhöz fűződő viszonyomat, de a versekről, költészetről való gondolkodásomat is megváltoztatta.

Az, hogy egy vers egyszerre legyen ilyen lírai és ilyen profán; hogy valaki önmagát, testét, lelkét, egész lényét ennyire az alkotás szolgálatába állítsa, őszintén megvallom, letaglózott, és letaglóz azóta is. Voltaképp egy hosszú ön -ámítás és vagy -kielégítés ez a szöveg; egy végnapjait élő fickó utolsó vergődéseinek lenyomata, aki már csak a versben találja a helyét, de ott valami olyat csinál, amihez foghatót ő maga sem tudott korábban; egy lenyűgöző rekviemet.

Aztán jöttek sorra az újabb találkozások; Álompolgárok, Dunamedencecsont, Pasztorál – s ez az út odáig vezetett, hogy kezembe került a Szélherceg.

Szóval ez az én történetem a könyvvel. Mindenkinek, aki elolvassa ezt a kis írást, és nem ismeri a kötetet, de szereti a költészetet, tanácsolom, hogy tegyen vele próbát. Ezek a versek a kaotikus képek és folyamatos irónia tengeréből is képesek megszólítani az embert. Még a túlvilágról is.

Szomorú ügy. Így, Domonkos és Tolnai még igencsak közeli halála után nagyon furcsa belegondolnom, hogy a fejemben lévő triásznak már egyik tagja sem él.

Itt maradtunk nélkülük; csak állunk, és nézzük a lengő lófej csillagokat.

Széles Gergő Mátyás (2026. március)